Neked is hiányoznak a régi idők ízei?

A mi korosztályunkból talán még sokan emlékeznek a vidéki konyhákban, dédik és nagyik által használt sparheltre.

Most sok helyen látom, hogy leporolják a fészerek, tárolók alján porosodó sparhelteket és akár kerti grillként, akár az otthon díszeként újra munkába állítják.

Nekem nem volt sparheltem, a Dédim sparheltjét nem őrizte meg a család.

Fogadjátok sok szeretettel a történetemet, mely átölel száz évet.

Horváth József és Gonda Teréz csányi dinnyések gyermekeként született a Dédimamám, Horváth Mária, 1913-ban. Baljós idők voltak, de az élet haladt.

Kislányuk 1 éves volt,épp totyogott, mikor behívták a férjét az első világháborúba. Szegény oda is veszett. Így a fia már csak a lánykori nevét kaphatta meg, így lett a kicsi Gonda Lajos. Talán még nem is tudták, mikor el kellett szakadniuk egymástól, hogy úton van egy élet. Kicsit kárpótlásul. 

Nagyon nehéz idők jöttek. Ükmama rengeteget dolgozott, hogy mint sok asszony, özvegyen, kis gyermekekkel is, kemény férfimunkákat elvégezve, fenn tudja magukat tartani. Nagyon szerette a gyermekeit.

Mikor már látta, hogy nem boldogul, megbeszélte kicsi Marikával, muszáj lesz, hogy odaadja házhoz cselédnek. Sírva váltak el, mikor egy tavaszi napon, az egy szem ruhájában, elvitte a lovas kocsival a gazda. Kellett a felesége mellé segítség, beteges asszony volt, de sok volt a gyerek. 

Nagyon értett a gyerekek nyelvén. Hamar megszerették. Az asszony, az nem, mindig verte, sajnálta tőle a jó szót és a falatot.

Egyszer aztán megüzenték az Ükmamának, menjen érte a lányának, mert nagyon rosszul bánik vele az asszony. Csont és bőr volt, mikor nehezen érte ment. El is hozta. Az 1 évi bérét nem adta ki neki. Végül a gazda szaladt utánuk és adott egy pár pengőt.

Következőleg már kissé kikerekedve, egészségesen állt be.

Ükmama mellett felépült. Fiatal lány volt, Istenhívő , szelíd és csendes. Jó helye volt, szerették, az étvágytalan kisgyermekük megkívánta az evést, mikor látta enni, szépen felszedtek mindketten. Nagyon örült a család, egy szem kései gyerekük volt. Végül ezért hozta el a mama, nehogy megfulladjon a kövérségtől. Nagyokat nevetett mikor mesélte.

Arról álmodott, hogy egy másik világban, tanítónőnek tanul.

A tanítókat megbecsülték akkor. De hát erre nem volt pénz és lehetőség.

Nemsokára szemet vetett rá a Papa, Szabó Antal, aki csányi dinnyés volt szintén. Nagyon szép ember volt, sokan nem értették, miért ezt a szelíd, templomba járó lányt vette el.

Nehéz évek jöttek. Papa jóképű volt, de nagyot tudott ütni. Szeretett inni, kártyázni, balhézni,nőzni. Dédi sokat szenvedett vele. Mikor aztán egy szem leányuk, több napi vajúdás után megszületett, minden erejét és szeretetét rá fordította, a kis Szabó Marikára. A mama azt mondta, neki volt a legjobb anyja a világon. Mindig védte az apjától, mikor annak mulatni volt kedve és részegen jött haza.

Teltek múltak az évek…

Marika lányukat eladó sorba került, majd eljegyezték. Nagy volt a boldogság. A nagyapám már gyűrűs menyasszonyként nézte ki magának. Hiába mondták, hagyja békén, már menyasszony, csak udvarolt neki. Mikor vakbélgyulladást kapott a mama, felgyalogolt hozzá Pestre.

Utána visszaadta a gyűrűt a vőlegényének. Dédi csóválta a fejét, dédipapa kiabált. Így a lányul végül a papát, Vank Lajost választotta.

Jött a világháború, a nyomor, a ruszkik, a jegyrendszer.

Nem sokat beszéltek róla később. De volt egy kút a kertben, amiről nem lehetett kérdezni, be volt temetve. Azt hiszem, sok titkot őriz az a kút.

Dédi mama és dédipapa végül a lányukkal és a vejükkel vettek egy házat Dömsödön. Ide születettek a fiúk, 1955-ben és 1956-ban. Építettek egy kocka házat és a régi házat elbontották.

Ide is hozták a sparheltet.

Drága volt, nagy volt az öröm, hogy végre nekik is van ilyen. Dédi mama nagyon jókat főzött ezen, azóta sem ettem olyan pirítóst, mint ott. Jaj, meg a töltött káposzta, fél napokat ott rotyogott. Számban érzem az ízét…

Fehér volt a sparhelt, mindig volt az a jellegzetes illat a konyhában.

Az orromban érzem a mai napig. Dédi mondta, nagyon szeretett volna rózsásat, gyönyörű volt, de nagyon drága, így maradt a fehér.

Végül is a minta csak a szemnek szép…nem ettől lesz finom az étel.

Aztán új idők jöttek. Kikerült a sparhelt, lett palackos gázos tűzhely. Szegény dédi félt tőle, meg sem merte gyújtani. Azt mondta, sosem lesz azon az étel olyan, mint a régi öreg sparhelten. Sokat sóhajtozott utána. Már bent volt a gáz is, mikor meghalt. A lánya, Marika, sosem heverte ki az elvesztését, élete végéig gyászolta.

Régóta szeretnék egy sparheltet.

Valahogy a mamáékat és a boldog családi életet jelenti nekem. Nézegettem a fellelhető darabokat, de nagyon rossz állapotúak, vagy nagyon drágák voltak.

Már ritkán emlegettem. Elfoglal a 3 gyerek és a ház, a munka.

Születésnapom lesz. A 40. Érzékeny kor ez. Már valószínűleg kevesebb van előre, mint visszafele. Sokszor visszatekintek. Annyira más világ volt. Annyival könnyebb most (már ha nem gyártunk magunknak túl sok problémát) Szeretem most már ezeket a régi történeteket leírni. Hátha jó lesz emlékbe a gyerekeknek.

Férjem nem szokott túl nagy köszöntést csapni.

Nem szereti egyikünk sem a felhajtást. Most sem láttam különösebb jelét. Mondta, hogy vasárnap tarthatnánk. Hisz akkor mindenki itthon van.
Hát megtartottuk.

“Csukd be a szemedet anya!” –  Szólt Zsófika.
Becsuktam…“Jaj Szívem, el ne ess!”…óvott a férjem. 
“Nyithatod!”– csicseregte a kislányom.

Akkor láttam meg. A virágos sparheltet.

Egyszerűen nem akartam elhinni, újra becsuktam, majd kinyitottam a szemem. De a tűzhely csak maradt. 

Az én férjem szerzett egyet. Virágos sparheltet! Felújította. Ezt kaptam a negyvenedikre. A gyerekek nem értették, miért folynak a könnyeim. Megszólalni sem bírtam. Csak öleltem őket.

Megbecsült darabja lesz a házunknak.

Tudom, hogy a mamáék most nagyon boldogok lennének. Talán büszkék is kicsit. Csak remélem, hogy beteljesedik a barátnőm jókívánsága, és ez lesz majd a „Mama virágos sparheltja” a következő nemzedékek emlékeiben.

Remélem tetszett a történet. Megosztásoknak örülünk.